Haditudósító voltam Doberdóban

1916.december 16-ot írtak,haditudósítóként is szörnyű eseményeknek voltam a szemtanúja, Doberdóban, amely nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő lapos, tíz-tizenöt kilométeres hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területe. Doberdó maga a pokol, ahol megszűnnek az emberi érzések, megáll a szív, a józan gondolkodás kivész az emberből és felülemelkedik a barbárság, a vadság, előbújnak az állati ösztönök.

Szörnyű volt látni ,hogy terítve volt a talján fennsík a magyar bakák holttestével, patakokban folyt a vér, kezek, lábak hevertek szanaszét, végtagnélküli testek mindenhol.

képek sora minduntalan. Ezek a képek örökre megmaradnak.

Bennünket, magyar katonákat sebtében dobtak ki a doberdói hadszíntérre. Sokan azt se tudtuk, hova megyünk, mi az a hely. Folyamatos ágyútűz közepette ástuk a lövészárkokat. Ott, ahol a talaj köves volt, puszta kézzel emeltünk belőle védőpajzsot. De Isten ments, ha aknatalálatot kapott a kőrakás, mert akkor ezerszeresen ölt. Alagutakat, kavernákat ástunk a sziklába. Itt tartottuk az élelmiszereinket, a sebesülteket. Itt működtek az adhoc sebészetek is – mesélték egymásnak, meg a szájtáti családtagoknak az öreg honvédők. Kenyér? Ugyan… Néha hetekig, hónapokig se jött utánpótlás. A megázott nyirkos lisztből próbáltam lángosokat sütni, amelyet egy-egy csendesebb napokon a közeli falvakból szedtünk össze. De nem volt ott már semmi egyéb. Még emberek se, mert a folyamatos ágyútűz messzire űzött mindenkit. Meggyújtottam hát egy vékony lapos kő alatt a tüzet és az esővízből lángosnak valót gyúrtam. Azt ettük egyszer karácsony napján is – bólogatott nagyapám egyik karácsonyestén, a bejgli belét babrálva.