Blog a Versailles-i békéről

"Kinek ne száradna le a keze egy ilyen béke aláírásától?" - sóhajtott fel állítólag Philipp Scheidemann akkori német kancellár 1919 tavaszán, az antant békediktátumának megismerésekor.

A párizsi békekonferencia hosszú és kemény politikai csatáinak meghatározó személyiségei Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke, a franciákat képviselő Georges Clemenceauminiszterelnök, David Lloyd George, Nagy-Britannia miniszterelnöke, valamint Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök elsősorban francia sugallatra, kemény feltételeket szabtak Németország és szövetségesei számára, amelyeket a legyőzöttek bevonása nélkül dolgoztak ki.

Míg az amerikai és az angol vezetők ésszerű békefeltételekre törekedtek, Georges Clemenceau Németországot katonailag, politikailag és gazdaságilag annyira meg akarta gyengíteni, hogy többé ne legyen képes háborút indítani Franciaország ellen. Sőt, a német delegációnak abba is bele kellett törődnie, hogy a konferencia napja egybeesett az 1871-es porosz francia háborút lezáró fegyverszünet aláírásának napjával, amikor Franciaország elveszítette Elzász-Lotharingiát. Az egybeesés nyilván nem volt véletlen.

A béke értelmében Elzász-Lotharingia újból Franciaországhoz került. A Párizs által szintén követelt Saar-vidéket viszont 15 évre a nem sokkal korábban, 1919. április 28-án megalakított Népszövetség irányítása alá, az ott található bányákat pedig francia tulajdonba helyezték. Németország elvesztette továbbá Posent (Poznan), Nyugat-Poroszországot és a Memel-vidéket. Eupen-Malmedy (a belga határ mentén), Szilézia, Észak-Schleswig és Kelet-Poroszország egy része sorsáról népszavazás döntött. Ez összesen 70 ezer négyzetkilométer európai terület és 7,3 millió főnyi lakosság elvesztését jelentette.

Emellett Németország elveszítette minden gyarmatát, s jóvátételképpen át kellett adnia évi cink- és vasérctermelésének 75 százalékát, kőszéntermelésének 28 százalékát, évi burgonya- és gabonatermésének 20 százalékát. A szerződés kimondta Ausztria és Németország egyesülési tilalmát. Németországnak meg kellett szüntetni az általános hadkötelezettséget, s a hadseregének létszámát 100 ezer főben maximálták. Igencsak érzékeny veszteségnek számított Németország számára, hogy le kellett mondania összes gyarmatáról is, ami majdnem hatszor akkora terület - mintegy 3 millió négyzetkilométer - volt, mint az anyaország. Az így elvesztett részek formálisan a Népszövetség felügyelete alá kerültek. 

Brockdorf-Rantzau külügyminiszter már a május 7-i átadáskor tiltakozott, míg Scheidemann kancellár "Németország időzített halálos ítéletének" nevezte, majd elutasította a békefeltételek aláírását és lemondott. Új koalíciós kormány alakult Gustav Bauer kancellársága alatt, amely úgy döntött, hogy aláírja a szerződést.

A békeszerződés 1920. június 28-án lépett életbe miután ratifikálta Németország, Nagy Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán. Az I. világháborút lezáró versailles-i béke megalázó feltételei újabb konfliktusok forrása volt, s hozzájárult a németországi revánsvágy kialakulásához.

Özvegyek ország